10. fejezet

*RinPOV*

Miután Minho elrohant a fiúk bejöttek hozzám és kérdően néztek rám.
- Mindegy. -mondtam nekik. -Kibumról tudtok valamit?
- Én komolyan csak annyit tudok, hogy Európában van, semmi mást. -mondta Onew a szemembe nézve, őszintén.
- Értem. -mondtam, majd sóhajtottam egyet. - Kimennétek egy kicsit?
- Minek?- kérdeztek vissza egyszerre.
- Hogy felöltözzek. Tudjátok, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez. -mondtam nemes egyszerűséggel.
- Jól van, úgyis dolgunk van. -mondta Jonghyun.
Ahogy kiléptek az ajtón én egyből öltözni kezdtem, majd felöltözve lesétáltam a portára, de a nő azt mondta, hogy még nem hagyhatom el az épületet. El sem kell mondanom, hogy az idegbaj kerülgetett.
- De nekem ki kell mennem a reptérre az egyik barátom elé. -kérleltem a nőt.
- Kisasszony, az engem nem érdekel, amíg a doktor úr azt nem mondja, addig maga nem mehet sehova.
Szomorúan visszafordultam és elindultam a folyosón. Amikor megláttam a kinti parkosított részét a kórháznak.
- Azt hiszem megvan a kivezető út. -suttogtam és kivártam a megfelelő pillanatot.

A pillanatot, amikor nem volt senki a folyosón és végre feltűnés nélkül kimehettem. Szépen, csendben kisurrantam a kórházból, ahogyan illik, annak, aki a szívét követi a hülye feje helyett. Szóval hát megszöktem a kórházból, de nem szaladtam sehová, a nővér ugyanis csak 4 körül megy be a szobámba, addig nem vesznek észre. Előkaptam a telefonom és tárcsázni kezdtem a taxi állomást, hogy küldjenek nekem egy taxit. Amíg vártam, addig ott ültem az egyik padon, aztán a taxi megérkeztével elindultunk a reptérre.
~Kibum, nemsokára láthatlak!~ erre a gondolatra egy hatalmas mosoly húzódott ki a számra, amire még a taxis is felfigyelt, de csak megmosolygott és az utat fürkészte.
Nem sokkal később, már a reptéren voltam, kifizettem a taxi sofőrt és leültem a váróban. Mivel dél körül járt az idő, így úgy gondoltam, hogy 6ig várom Kibumot. Elmentem a közeli kávégéphez és vettem egy kávét, majd vissza ültem. 4 óra után már csörgött a telefonom, Onew volt az, de nem vettem fel a telefont, sőt úgy az ötödik csörgés után ki is kapcsoltam és úgy vártam tovább Kibumot.
Este 6 órakor úgy döntöttem, hogy nem várom tovább, ha meg akart volna érkezni, már megtette volna. Ahogy elhagytam a repülőteret taxiba szálltam és Kibum házához mentem, hiányzott. A ház előtt megálltam és eltöprengtem. ~Mi van, ha már reggel hazaért, csak még nem látogatott meg a kórházban?~ Erre a gondolatra megvontam a vállam és bekopogtam, végül is mit veszthetek gondolattal. Előszöri kopogásra nem történt semmi, még egyszer kopogtattam, mire egy szőke dús keblű európai bombázó nyitott ajtót.
- Kibum? -kérdeztem oda sem pillantva.
- Ki vagy te? És mit keresel itt? -kérdezte gyanakvó hangnemben.
- .... -elképedtem, egy nő, akit alig takart valamilyen ruha darab.
- Jobb lenne ha elmennél mielőtt... -ennél a mondatnál egy hang félbeszakította.
Megláttam mögötte Kibumot, amit éppen megöleli hátulról és a fülcimpájába harap kéjesen, majd a lány reakciójára elneveti magát.
- Gyere cica, menjünk még vissza. -suttogta alig hallhatóan.

- Igen Keyci, menjetek. -mondtam elcsukló hangon.
A szemeim könnybe lábadtak és úgy néztem Kibumra, aki immár büszkén nézett a szemembe. Megráztam a fejem és hirtelen sípcsonton rúgtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam rohanni kezdtem. Ám nem volt szerencsém, nem tudtam megszökni  előle, ahogyan a kórházból és mindenki elől. Talán két utcányira jártam a lakásától, mire éreztem, hogy hátulról valaki meglök, amitől  én a földön terültem el. Ahogy felnéztem megláttam Kibumot és még mindig nem tudtam hinni a szememnek, én sosem így ismertem őt. Ahelyett, hogy felsegített volna rám ült. Rémülten néztem rá, mire megpofozott.
- Rin! Az isten áldjon meg! -kiabálta az arcomba, majd csatt -kaptam a következőt-.
- Kibum.. -zokogtam.
- Most meg mit sírsz?
- Kibum, hogy tehetted ezt?
- Ugyan mégis mit? Hogy más nővel vagyok? Tudod ő nekem dolgozik és akkor?
- De én azt hittem...
- Mit hittél édesem? Hogy talán érzek valamit irántad? Az, hogy néha összejártunk és basztunk egyet az nem jelent semmit. Tán csak nem?
Nem mondtam semmit, csak felsírtam és a fejemet oldalra fordítottam, mire megint jött a pofon.
- De igen. A kis ribanc szerelmes lett. Pedig én azt hittem, hogy annak, aki fűvel-fával összeáll pénzért, annak nincs szíve. De aranyos vagy! -mondta és ismételten ütött.
- De, akkor miért kérted meg Minhot, hogy figyeljen rám és számoljon be neked rólam, ha nem érzel semmit irántam te szemét?
- Mi? Én ilyet soha nem kértem volna, még akkor sem, ha fizetnének érte.
- Tessék? Egy szívtelen majom van Kibum, semmi több. -mondtam és leköptem, mire megint megütött.
- Hagyj békén! -ordítottam alatta.
- Ugyan miért tenném? Olyan jól nézel ki verve.
- Kibum... mikor változtál te így meg?
Erre a kérdésemre nem válaszolt, csak nézett mérgesen a szemembe.
- Nem is te változtál, én ismertelek félre.. csak tudnám, hogy ezt az oldaladat, miért nem ismertem még.
- Mert nem akartam, hogy ismerd. Kis hülye. -mondta és mellém köpött a földre.

9. fejezet

*HaniPOV*

Először Rin kórtermének ajtaját léptem át, majd futva átsiettem a kórház bejáratán is. ~Mekkora ribanc ez a nő, én meg tök ártatlan lánynak gondoltam. De Minho.... Minho hogy tehette ezt velem... velünk?!~ kérdeztem magamtól a futás közben. Nem jutottam túl messzire, ugyanis kimerültem. ~Ma még nem is ettem semmit...~ gondoltam magamban.
Egy kis padon pihegtem éppen, amikor megláttam Minho alakját és ezért elvettem a mellettem ülő bácsika újságpapírját és gyorsan a fejemhez emeltem, hogy ne lásson. Pár perig ez működött is, de amikor kikandikáltam az újság mögül Minho már előttem állt. ~Hát lebuktam..~húztam el a számat.
- Hani! -lihegett mellettem. -Beszélnünk kell.
- Nincs miről beszélnünk. hűtlen voltál. -feleltem durcásan.
- De Hani! Kérlek.
- Nem Minho, én már nem akarok erről beszélni. -mondtam és felálltam. -Csak egy jó tanács. Búcsúzz el ma a lányodtól. -mondtam és elindultam.

Minho nem  hagyott fel a kérleléssel, végig ott jött mellettem és rágta a fülemet -persze csak képletesen-, hogy hallgassam meg, mert beszélnünk kell.
- És mégis miről akarsz ennyire beszélni? -fordultam oda hozzá, már mérgesen.
- Kettőnkről. Kérlek. -nézett mélyen a szemembe.
Na ha a két kérlelő szemének nem adná be valaki a derekát, akkor annak gratulálok, nálam lehet jelentkezni.
- Jó, legyen. De akkor siessünk a megbeszéléssel, a dada sem hiszem, hogy még bírná Mimivel.
- Nem sok idő, ígérem.
- Na mondd. -vetettem oda neki és a kezemmel megsürgettem.
- Üljünk le a padra. -mutatott nem messze tőlünk egy padra és megfogta a csuklóm, hogy odavezessen.
Lassan leültem és csak vártam, hogy végre elkezdje.
- Figyelj, Hani.. én tényleg nagyon sajnálom. -mondta megbánva.
- Öhm.
- Szóval úgy volt az egész, hogy Kibum...
- Ne fogj mindent Kibumra. -vágtam bele a szavába.
- Héé, hadd folytassam. -kérlelt a nagy békaszemeivel, mire bólintottam. -Szóval Kibum mesélt nekem Rin-ről, hogy milyen király, meg mennyire keresett. Azt mondta, ki kellene próbáljam és, hogy ígéri nem bánom meg. A kérdezésem nélkül vitt el hozzá, ellenkezni sem volt időm, mert már mikor szólásra nyitottam volna a számat Rin ajtót nyitott, Kibum pedig elment. Sajnálom és az igazság az, hogy nagyon megbántam az egészet. Nem kellett volna, hogy hagyjam, hogy Key rávegyen csak azok alapján amiket hallottam tőle. Sajnálom. -mondta megbánóan és a földet nézte.

- De ha annyira szeretsz minket, akkor miért mentél el mégis? -kérdeztem.

- Nem tudom, hogy miért mentem el. Azt hiszem csak Kibum nagyon jó rábeszélő és annyi jó dolgot mondott. De komolyan nem történt semmi közöttünk Rinnel. Sőt, igazából nem csaltalak meg, mert nem feküdtünk le. -mondta és reménykedve nézett rám.
- Mi? Pedig már majdnem megbocsátottam. -tettem az agyam, igazából ilyen közelről, ekkora szemekkel és ilyen megbánt arccal sosem tudnék rá haragudni.
- Ááá a fenébe. Többé sosem hallgatok Keyre. Tönkre ment miatta az egész családom. A feleségemet és a lányomat is elvesztettem.
- Még nem vesztettél el minket. De Keyt többé soha nem akarom látni. -mondtam mérgesen.
- De én komolyan nem csináltam Rinnel semmit, hidd már el, és Kibum ötlete volt, hogy.. mi? -akadt el a  szava és kiguvadtak a szemei.
- Igen, úgy döntöttem kibékülök veled a babáink miatt. -mondtam mosolyogva. -Illetve a jövőbeni babáink miatt.- helyesbítettem.
- Köszönöm. -ölelt meg és megpuszilta az arcom.
- De ha csak rajtam múlna és nem Mimin is, akkor soha többet nem akartalak volna látni. -néztem rá keményen.
- Rendben van, értettelek. De akkor szaladjunk a kicsinkért. -mondta és meg akarta fogni a kezem, de én nem hagytam hanem a mellkasom előtt összefontam, az igazság az, hogy éhes lettem. végig mosolyogva jött mellettem, azt hiszem tényleg örült neki így is.

Nem túl sokkal később hazaértünk Minhoval és az ajtón belépve Mimi rögtön letámadta.
- Appa, végje itton vad! -kiáltott fel és megölelte.
- Én is örülök neked kicsim.
- Nem vagy éhes? -kérdeztem.
- De. -jött a válasz Minhotól.
- Nem tőled kérdeztem. -néztem rá, majd fogtam a kicsit és kézen fogva a konyhába vezettem. -Na gyere eszünk valami finomat.
Leültettem a székre a Mimit, majd megcsináltam a kedvencét és elé tettem.
- Nyami! -kiáltott fel és elkezdtem csócsálni az ételt.
Én vissza mentem a tűzhelyhez és elkezdtem készíteni a palacsinta hozzávalóit. Igen, azt kívántam meg éppen. Hirtelen két kar karolta át a hasamat.
- Muszáj ezt csinálnod? -kérdezte Minho szomorkásan.
- Éhes vagyok. -mondtam magától értetődően.
- Nem azt, hanem, hogy ilyen rideg vagy velem.
- Nem vagyok rideg, de ne várd, hogy ezek után rögtön a két erős és izmos karodba ugrok egy szavadra.
- Jól van, értettem asszonykám. Majd kitalálok valamit, de ilyet én is kérek. -mondta és elengedett.
Később ettünk, majd játszottunk hárman Mimivel és én vittem el este fürödni. Bevittem a fürdőbe és megengedtem neki a meleg vizet. Megmostam a szép barna haját és becsavartam a kedvenc kendőjébe, majd miután megfürdött ráadtam a köntösét és bevittem a szobájába, majd betakargatva meséltem neki egy mesét és amikor elaludt lementem a konyhába. Ahogy benéztem megláttam a kedvencemet az asztalon, ami két személyre volt megterítve. Semmi különleges nem volt benne, de az, hogy Minho csinálta adott hozzá 100 pontot, így mindent vitt.
- Édesem. -nyögtem ki végre a kezdeti kábultságom legyőzése után, mire egy széles vigyor terült el az arcán.
- Kedvesem. -mondta és közelebb jött, majd a fejem az arcára irányította.
- Valamit el kell mondanom.
- Hallgatlak, csak ne azt mondd, hogy visszaadtad amit ellened követtem el, mert abba beleha... -a mutató ujjamat a szájára helyeztem.
- Shh.. azt sosem fogod hallani a számból. Az igazság az, hogy...
- Mimi más gyereke igaz? Azért nem szeret focizni.. tudtam. -húzta el a száját.
- Fejezd be azt, hogy a szavaimba vágsz. -szóltam rá. -Mimi a te gyereked és csak azért nem szeret focizni, mert lány. De talán majd a fiad. -mondtam és megsimogattam a pocakom.
- Már van kis pocaklakónk? - kérdezett vissza teljesen lesokkolva.

-Van, már egy jó ideje. -mondtam neki és félve néztem a szemébe.
- De hát miért nem mondtad el?
- Mert azt vártam, hogy kitaláld.
- Ó.
- De mindent így összevetve is szeretlek még. -mondtam mosolyogva, majd megpusziltam az ajkait.

Mosolyogva ült le az asztalhoz és tett nekem az ételből, majd neki láttunk az evésnek. Nagyon sokat beszélgettünk közben és kismilliószor bocsánatot kért még.
- Holnap vennünk kell egy óriás plüss mackót valahol. Tudod megzsaroltam, hogy ne mondja el neked. -mondtam Minho szemeit fürkészve.
- Semmi baj, én imádlak titeket és végre lesz egy kis fiú is a családban. Ki lesz egyenlítve a két nem közötti egyensúly. -mondta hálásan, majd áthajolt az asztalon és megcsókolt.
Az evés teljesen befejeztével felállt az asztaltól és felsegített engem is, majd hátulról átölelt és az ajkait a nyakamhoz nyomta és a pocakomat simogatta közben.
- Örülök, hogy nem mondtál le rólam. -mondta, majd hirtelen ölbe vett és felvitt a szobába. -Azt hiszem itt az ideje a kismamáknak lepihenni. Nehéz napod volt, nem akarom, hogy bajotok legyen a kicsivel. -mondta és a szobába érve letett az ágyra, majd átöltöztetett és ő is levetkőzött alsóra és bebújt mellém az ágyra.
- Szeretlek. -mondtam már fél álomban.
- Hidd el, hogy én jobban szeretlek. -mondta és megpuszilta a homlokom.

8. fejezet

 

*RinPOV*
Éjjel megcsörrent a telefonom és anélkül vettem fel ijedtemben, hogy megnéztem volna, hogy ki keres. Minho volt az. Nem tudtam hinni a szememnek.
- Mit akarhat ez tőlem? És Kibum miért nincs velem? -kérdeztem suttogva magamon körbenézve.
Nem vettem fel a telefont, házas ember, nem tehetem ezt a feleségével, főleg nem a kislánnyal. Szóval lenémítottam és ledobtam a földre, hogy még csak rá sem gondoljak. Nem hiányozhat a szép barna szeme, sem a szája, sem a haja meg semmije, főleg nem méretes deréktáji dolgai. Megráztam a fejem és aztán lehunyva a szemem ismét elaludtam.
Sajnos éjjel Kibummal álmodtam, azt, hogy mi együtt vagyunk és minden jól megy közöttünk. Már nem voltam prostituált és azt hiszem gyermeket is vártam. Fájdalmas volt abból a szép álomból felkelni. Szerencsétlenségemre, vagyis inkább szerencsémre fel kellett kelnem, nem álmodhattam volna tovább, hiszen ilyen gyermeki képzelgések nem maradhatnak az ember szívében tovább. Szóval egyik kliens jött a másik után és teltek- múltak a napok, Kibum pedig nem is keresett. Már egy hónapja nem láttam és nem is adott magáról semmi életjelet, amikor Minho elkezdett zaklatni. Jobban mondva mindig kérdezte, hogy mi van velem meg mindig beszélgetni akart. Néha már olyan volt, mintha Key szerepét próbálta volna betölteni, de nem, az övét nem lehet.
Szörnyű álmom volt az egy hónap után. Azt álmodtam, hogy sétálok az egyik erdő szélénél, mert csak úgy tudtam a hazavezető utat. Szóval sétáltam hosszú órákig, miközben bámultam az erőben élő állatokat és a tájat az erdővel szemben. Amikor éppen az eget kémleltem hirtelen megbotlottam. Először nem is figyelve rá kicsit távolabb léptem, de éreztem hogy puha van a lábam alatt. Rögtön lekaptam a tekintetem és megláttam egy hullát. Arccal a föld felé feküdt, először felvisítottam, de aztán a kíváncsiság vezérelt és tovább elemeztem. Ahogy végig néztem a ruháin, elég piszkosak voltak, néhol szakadtak, tehát ellenkezett. Aztán megfordítottam és megláttam az arcát. Kibum volt az.
Sírva és üvöltve ébredtem fel az álmomból. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy én ezt megálmodtam és ez így van. A szememet törülgetve keltem ki az ágyból és húztam fel a rolómat. ~Aha, már dél van.~ gondoltam és elindultam a fürdőszobába. Szörnyen éreztem magam és csak az járt a fejemben, hogy igaz amit álmodtam és akkor pedig nekem is Kibum után kell mennem. A fürdőben elkezdtem engedni magamnak egy kád meleg vizet, majd leszaladtam a konyhába egy késért, amíg megtelt a kád. Elzártam a csapot és levetkőztem minden ruhámat. Aztán fogtam magam és beleültem a kádba, megvártam amíg teljesen ellazulok és az előzőleg magam mellé helyezett kést a kezembe vettem.
Arra gondoltam, hogy felvágom az ereimet és a meleg víz pedig folyékonyabbá teszi a vért, na meg aztán ha már majdnem minden erőm elszállt belőlem, akkor megfulladok, ha ez az egész nem sikerülne. Szóval szép lassan ráhelyeztem a kést a kezemre és vagy 6 hirtelen vágást ejtettem az alkaromon. Kissé fájt, mégis jónak éreztem ezt, hiszen nincs többé, akit szerethetnék. Aztán a másik kezembe fogtam a kést és a másik kezemet is megvagdostam. Kis idő múlva tényleg elhomályosodott minden, minden úgy volt, ahogy én azt gondoltam, a vízben jobban folyt a vérem is minden sokkal könnyebb volt, hiszen el is lazított. De hirtelen kopogást hallottam, annyi erőm már nem volt, hogy bezárjam magamra az ajtót. A kopogás csak erősödött, majd egy nagy dörömböléssel befejeződött. Csodálkoztam is, hogy mi volt az a dörömbölés, aztán hirtelen valaki elkezdte kiabálni a nevem:
- Rin! Rin! Merre vagy? -kérdezte az a valaki, már a hallásom sem volt ugyanaz, ezért nem tudtam megmondani, hogy ki keresett.
Hitelen csend lett, majd benyitott a fürdőszobába. Minho volt az, mint kiderült. ~Hát persze, Kibum meghalt, ő pedig mindig ilyen tájt jön át.~ gondoltam, de megszólalni sem tudtam, ám most nem a meglepettségtől. Pár perc leforgása alatt, már ott volt a mentő, de azután hogy betettek az autóba nem emlékszem semmire.
A kórházban ébredtem fel, Az egész SHINee ott volt, csak Key nem. ~Ő meghalt, te gyagya.~ mondtam magamnak.
- Rin! -szólt Jonghyun. ~Ajaj, észrevette, hogy fent vagyok.~
- Rin? -néztek felém a többiek. -Ezt miért csináltad? -kérdezte Minho.
Nem válaszoltam, csak elfordítottam a fejem és a falat bámultam, hogy ne sírjak.
- Rin, áruld el. -mondta Hani hirtelen, akit eddig nem is láttam.
- Kibum. -suttogtam. -Ő meghalt. -folytattam, mire mindenki tátott szájjal nézett rám.
- Rin, Kibumnak semmi baja, ő valahol Európában van most. -mondta Onew.
- Csak meg akarsz nyugtatni. -mondtam sértetten. -Ő meghalt.
- És honnan tudod? -kérdezte Taemin szemtelenül.
- Taemin, ne vond kérdőre. -szólt rá Minho.
- Megálmodtam. Mit gondoltok miért nem keresett? Miért hagyott ott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá? -kérdeztem már szipogva.
- Rin. -tette a vállamra Minho a kezét. - Key elment Európába a szüleihez. Megnyugodhatsz, nincs semmi baja, már úton van idefelé.
- Miért?
- Mit miért?
- Miért jön?
- Mert ő kért meg, hogy keresselek fel, vigyázzak rád és beszélgessek veled, hogy később elmondhassam neki a telefonban, hogy mi újság veled. -magyarázta nemes egyszerűséggel Minho.
- De, akkor miért nem engem hívott? -kérdeztem meglepve.
- Mert félt, hogy megharagszol rá, ha megtudod, hogy elment Európába és nem is szólt neked, sőt mi több, csak úgy ott hagyott.
- De...
- Shhh.. pihenj, sok vért veszítettél. -mondta Hani és megsimogatta a homlokom.
- Neked nőtt a hasad? -kérdeztem félszemmel felnézve rá.
- Igen híztam egy keveset. -felelte zavartan nevetve.
- Ez gömbölyödés. -mondta Jonghyun. -Minho az hiszem apa leszel.. megint. -újságolta a hírt.
Hani kimagyarázta magát, miközben oldalba bökte Jonghyunt, aki vette a lapot, hogy ez titok egyelőre. Majd ki küldtem mindenkit, kivéve Minhot.
- Azért kösz, hogy megmentettél, végül is már tudom az igazat. -mondtam szomorúan elmosolyodva.
- Nincs mit, Kibum lassan ide fog érni. -nézett az órájára.
-Egyébként meg, ne merd mégy egyszer megcsalni Hanit, mert én vágom le a tökeidet. -mondtam mérgesen, mire zavart köhögést hallottunk.
Hani állt az ajtóban.
- Hani.. -mondtuk Minhoval egyszerre. -Ez nem úgy történt, ahogy hiszed.- mondtam végül én. -Gyere ide kérlek. -hívtam oda magamhoz.
- Mikor és hányszor? -kérdezte hirtelen, de kibuggyant a szeméből a könny.
- Ne ijedj meg, soha nem feküdtünk le, egyszer lepippantottam, ha mondhatom így. Nem olyan régen, mielőtt találkoztunk a parkban. Egyébként pedig ne haragudj rá, én azt hittem hogy ő mást akar, de nem, ő nem akart téged úgy igazán megcsalni. -mondtam és megfogtam a kezét. -Komolyan. Ő egy jó férj és jó apa.
- Legalábbis eddig az volt. -mondta és elrántotta a kezem alól a kezét, majd szemeit törölgetve elment.
Minho csak sokkosan állt és nézett utána.
- Mire vársz? Menj már. -mondtam mérgesen, a többiek pedig beviharzottak hozzám.