9. fejezet

*HaniPOV*

Először Rin kórtermének ajtaját léptem át, majd futva átsiettem a kórház bejáratán is. ~Mekkora ribanc ez a nő, én meg tök ártatlan lánynak gondoltam. De Minho.... Minho hogy tehette ezt velem... velünk?!~ kérdeztem magamtól a futás közben. Nem jutottam túl messzire, ugyanis kimerültem. ~Ma még nem is ettem semmit...~ gondoltam magamban.
Egy kis padon pihegtem éppen, amikor megláttam Minho alakját és ezért elvettem a mellettem ülő bácsika újságpapírját és gyorsan a fejemhez emeltem, hogy ne lásson. Pár perig ez működött is, de amikor kikandikáltam az újság mögül Minho már előttem állt. ~Hát lebuktam..~húztam el a számat.
- Hani! -lihegett mellettem. -Beszélnünk kell.
- Nincs miről beszélnünk. hűtlen voltál. -feleltem durcásan.
- De Hani! Kérlek.
- Nem Minho, én már nem akarok erről beszélni. -mondtam és felálltam. -Csak egy jó tanács. Búcsúzz el ma a lányodtól. -mondtam és elindultam.

Minho nem  hagyott fel a kérleléssel, végig ott jött mellettem és rágta a fülemet -persze csak képletesen-, hogy hallgassam meg, mert beszélnünk kell.
- És mégis miről akarsz ennyire beszélni? -fordultam oda hozzá, már mérgesen.
- Kettőnkről. Kérlek. -nézett mélyen a szemembe.
Na ha a két kérlelő szemének nem adná be valaki a derekát, akkor annak gratulálok, nálam lehet jelentkezni.
- Jó, legyen. De akkor siessünk a megbeszéléssel, a dada sem hiszem, hogy még bírná Mimivel.
- Nem sok idő, ígérem.
- Na mondd. -vetettem oda neki és a kezemmel megsürgettem.
- Üljünk le a padra. -mutatott nem messze tőlünk egy padra és megfogta a csuklóm, hogy odavezessen.
Lassan leültem és csak vártam, hogy végre elkezdje.
- Figyelj, Hani.. én tényleg nagyon sajnálom. -mondta megbánva.
- Öhm.
- Szóval úgy volt az egész, hogy Kibum...
- Ne fogj mindent Kibumra. -vágtam bele a szavába.
- Héé, hadd folytassam. -kérlelt a nagy békaszemeivel, mire bólintottam. -Szóval Kibum mesélt nekem Rin-ről, hogy milyen király, meg mennyire keresett. Azt mondta, ki kellene próbáljam és, hogy ígéri nem bánom meg. A kérdezésem nélkül vitt el hozzá, ellenkezni sem volt időm, mert már mikor szólásra nyitottam volna a számat Rin ajtót nyitott, Kibum pedig elment. Sajnálom és az igazság az, hogy nagyon megbántam az egészet. Nem kellett volna, hogy hagyjam, hogy Key rávegyen csak azok alapján amiket hallottam tőle. Sajnálom. -mondta megbánóan és a földet nézte.

- De ha annyira szeretsz minket, akkor miért mentél el mégis? -kérdeztem.

- Nem tudom, hogy miért mentem el. Azt hiszem csak Kibum nagyon jó rábeszélő és annyi jó dolgot mondott. De komolyan nem történt semmi közöttünk Rinnel. Sőt, igazából nem csaltalak meg, mert nem feküdtünk le. -mondta és reménykedve nézett rám.
- Mi? Pedig már majdnem megbocsátottam. -tettem az agyam, igazából ilyen közelről, ekkora szemekkel és ilyen megbánt arccal sosem tudnék rá haragudni.
- Ááá a fenébe. Többé sosem hallgatok Keyre. Tönkre ment miatta az egész családom. A feleségemet és a lányomat is elvesztettem.
- Még nem vesztettél el minket. De Keyt többé soha nem akarom látni. -mondtam mérgesen.
- De én komolyan nem csináltam Rinnel semmit, hidd már el, és Kibum ötlete volt, hogy.. mi? -akadt el a  szava és kiguvadtak a szemei.
- Igen, úgy döntöttem kibékülök veled a babáink miatt. -mondtam mosolyogva. -Illetve a jövőbeni babáink miatt.- helyesbítettem.
- Köszönöm. -ölelt meg és megpuszilta az arcom.
- De ha csak rajtam múlna és nem Mimin is, akkor soha többet nem akartalak volna látni. -néztem rá keményen.
- Rendben van, értettelek. De akkor szaladjunk a kicsinkért. -mondta és meg akarta fogni a kezem, de én nem hagytam hanem a mellkasom előtt összefontam, az igazság az, hogy éhes lettem. végig mosolyogva jött mellettem, azt hiszem tényleg örült neki így is.

Nem túl sokkal később hazaértünk Minhoval és az ajtón belépve Mimi rögtön letámadta.
- Appa, végje itton vad! -kiáltott fel és megölelte.
- Én is örülök neked kicsim.
- Nem vagy éhes? -kérdeztem.
- De. -jött a válasz Minhotól.
- Nem tőled kérdeztem. -néztem rá, majd fogtam a kicsit és kézen fogva a konyhába vezettem. -Na gyere eszünk valami finomat.
Leültettem a székre a Mimit, majd megcsináltam a kedvencét és elé tettem.
- Nyami! -kiáltott fel és elkezdtem csócsálni az ételt.
Én vissza mentem a tűzhelyhez és elkezdtem készíteni a palacsinta hozzávalóit. Igen, azt kívántam meg éppen. Hirtelen két kar karolta át a hasamat.
- Muszáj ezt csinálnod? -kérdezte Minho szomorkásan.
- Éhes vagyok. -mondtam magától értetődően.
- Nem azt, hanem, hogy ilyen rideg vagy velem.
- Nem vagyok rideg, de ne várd, hogy ezek után rögtön a két erős és izmos karodba ugrok egy szavadra.
- Jól van, értettem asszonykám. Majd kitalálok valamit, de ilyet én is kérek. -mondta és elengedett.
Később ettünk, majd játszottunk hárman Mimivel és én vittem el este fürödni. Bevittem a fürdőbe és megengedtem neki a meleg vizet. Megmostam a szép barna haját és becsavartam a kedvenc kendőjébe, majd miután megfürdött ráadtam a köntösét és bevittem a szobájába, majd betakargatva meséltem neki egy mesét és amikor elaludt lementem a konyhába. Ahogy benéztem megláttam a kedvencemet az asztalon, ami két személyre volt megterítve. Semmi különleges nem volt benne, de az, hogy Minho csinálta adott hozzá 100 pontot, így mindent vitt.
- Édesem. -nyögtem ki végre a kezdeti kábultságom legyőzése után, mire egy széles vigyor terült el az arcán.
- Kedvesem. -mondta és közelebb jött, majd a fejem az arcára irányította.
- Valamit el kell mondanom.
- Hallgatlak, csak ne azt mondd, hogy visszaadtad amit ellened követtem el, mert abba beleha... -a mutató ujjamat a szájára helyeztem.
- Shh.. azt sosem fogod hallani a számból. Az igazság az, hogy...
- Mimi más gyereke igaz? Azért nem szeret focizni.. tudtam. -húzta el a száját.
- Fejezd be azt, hogy a szavaimba vágsz. -szóltam rá. -Mimi a te gyereked és csak azért nem szeret focizni, mert lány. De talán majd a fiad. -mondtam és megsimogattam a pocakom.
- Már van kis pocaklakónk? - kérdezett vissza teljesen lesokkolva.

-Van, már egy jó ideje. -mondtam neki és félve néztem a szemébe.
- De hát miért nem mondtad el?
- Mert azt vártam, hogy kitaláld.
- Ó.
- De mindent így összevetve is szeretlek még. -mondtam mosolyogva, majd megpusziltam az ajkait.

Mosolyogva ült le az asztalhoz és tett nekem az ételből, majd neki láttunk az evésnek. Nagyon sokat beszélgettünk közben és kismilliószor bocsánatot kért még.
- Holnap vennünk kell egy óriás plüss mackót valahol. Tudod megzsaroltam, hogy ne mondja el neked. -mondtam Minho szemeit fürkészve.
- Semmi baj, én imádlak titeket és végre lesz egy kis fiú is a családban. Ki lesz egyenlítve a két nem közötti egyensúly. -mondta hálásan, majd áthajolt az asztalon és megcsókolt.
Az evés teljesen befejeztével felállt az asztaltól és felsegített engem is, majd hátulról átölelt és az ajkait a nyakamhoz nyomta és a pocakomat simogatta közben.
- Örülök, hogy nem mondtál le rólam. -mondta, majd hirtelen ölbe vett és felvitt a szobába. -Azt hiszem itt az ideje a kismamáknak lepihenni. Nehéz napod volt, nem akarom, hogy bajotok legyen a kicsivel. -mondta és a szobába érve letett az ágyra, majd átöltöztetett és ő is levetkőzött alsóra és bebújt mellém az ágyra.
- Szeretlek. -mondtam már fél álomban.
- Hidd el, hogy én jobban szeretlek. -mondta és megpuszilta a homlokom.